2012. február 23., csütörtök



Koppány születése


Az élet legnagyobb csodáját átélni...
Azt hiszem erre az élményre vágytam egész életemben..legalábbis mióta felnőttem.
Koppány születése igazi élmény volt számomra. Attól a pillanattól, ahogy megtudtam, hogy kisbabát várok nagyon boldog voltam. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a kilenc hónap alatt csupán három nap telt nehezebben.
2o12 január 16 körülre vártuk a kis Koppány érkezését. 1o-én, kedden voltam nőgyógyászati vizsgálaton és szívhangon. Azzal búcsúztunk a  doktornőtől, hogy a következő hét csütörtökén találkozunk, mert minden rendben van és úgy lássa még kb. két hetünk van...Én felbuzdulva, hogy még van két hét várakozás, gondoltam töltsük kellemesen, ezért szerdán színházba mentünk. Jeleztem a páromnak, hogy nagyon érdekes derékfájásokat észleltem előadás alatt, de nem tulajdonítottunk neki nagyobb jelentőséget, jósló fájásoknak véltem, hisz még van kb két hetünk. Este tizenegy órától azonban a jósló fájásaim rendszeressé váltak, 2o percenként jelentkeztek és 4o másodpercig tartottak egészen reggelig, amikor a kontrakciók 1o percenként kezdtek jönni. Tudtam, hogy kitartóan kell várjak, amíg 5 percenként nem jelentkeznek a fájások, de akkor egy kis véres váladékozást fedeztem fel. A baba biztonsága érdekében 1o óra körül felhívtam a doktornőt és kimentünk a kórházhoz, ahol megvizsgált és szívhangot nézett. Mivel a vajúdó is tele volt, a doktornő beleegyezett, hogy hazamenjünk és otthon várjunk, amíg a fájások gyakrabban jönnek...Ennek örültem, hisz a férjem végig mellettem volt és biztatott, hogy minden rendben lesz, jól fog menni...Apás szülésre készültünk, ami megnyugtató volt számomra, hisz nem leszek egyedül ismeretlen körülmények, emberek között...
Szóltam a szüleimnek, barátnőimnek, hogy valószínű eljött a nagy nap. Amint utólag kiderült nagyon sokan fohászaikkal is velünk voltak. 
Délután három óra után, (ekkor már 7 perces volt a fájások gyakorisága), a férjem jelezte, hogy ő megy szülni, jobb ha én is vele tartok :) ...Útközbe felhívtam a doktornőt, aki épp a magánrendelőjébe rendelt, hogy tovább nem mertünk várni. Ő szólt a szolgálatos nővéreknek, akik kedvesen fogadtak, megnézték a szívhangot, ami rendben volt és jelezték, hogy csak egy centire vagyok megnyílva...persze a kontrakciók gyakorisága és intenzitása is visszaesett...Mivel apás szülésre készültünk ezért a szülőszobából még ki kellett vigyék az utoljára szült anyukát, hogy legyen hely. (kórház felújítás)
Az éppen szolgálatos főorvos jelezte a nővéreknek, hogy az apuka csak akkor jöhet be amikor már 6 centire meg vagyok nyílva...habár az égvilágon senkit sem zavart volna, hisz egyedül voltam a szülőszobában...A nővér folyamatosan jött és ellenőrizte az állapotomat, hat órakor jelezte, hogy most már bejöhet az apuka. Szólt a doktornőnek, hogy úgy lássa kb. fél nyolcra kijöhet szülni...Ugyebár hét órakor váltás volt, valószínűleg az is befolyásolta, hogy a kontrakciók intenzitása nagyon ingadozott, lecsökkent, felerősödött...Eszembe jutottak a szülésfelkészítőn elhangzott jó tanácsok, amelyek nagyon sokat segítettek. Ennek köszönhetően tudtam, hogy a vajúdás kb. melyik szakaszában vagyok, mi következik, mi történik ezalatt a kisbabával, hogyan tágul a méhszáj, stb...
A vajúdás utolsó szakaszában, amikor a fájások erőssége egyre nőtt, a párom jelezte, hogy 2o, 4o, 6o másodperc telt el, látta, hogy nagyon szenvedek már ebben a szakaszban. Én próbáltam alkalmazni a szülésfelkészítőn tanult légzési technikákat. A párom fogta a kezem, biztatott, mondta hogy nyugodtan szorítsam meg a kezét, de erre nem igazán volt erőm, viszont a jelenléte nagyon nagyon sokat segített...A jó Istenre bíztam magunkat, legyen meg az ő akarata, hisz tudtam, hogy ez „egy jól bevált módszer” az életemben.
A doktornő amint ígérte, pontosan fél nyolckor megérkezett. Mint mindig, kedvesen és vidáman, jelezte, hogy akkor most szülni fogunk.  Megsegítette egy kis oxitocinnal is a folyamatot, ami hatékony volt, és elkezdődtek a toló fájások. Ezalatt legkellemesebb volt amikor azt az utasítást kaptam, hogy pihenjek:). A párom törülgette a homlokom és a szám, biztatott, hogy hamarosan megszületik a kisbaba. Talán ez volt a legnehezebb része a szülésnek, viszont tudtam, hogy minden egyes kontrakció okozta fájdalomnak megvan az értelme és azt is tudtam, hogy már nem tart sokáig.
A férjem és a doktornő végig mellettem ültek a tolófájások alatt, a doktornő mondta, hogy mikor nyomjak és hogyan (ez egyáltalán nem mindegy:), és amire megtanultam szülni, nyolc óra huszonhárom perckor megszületett az élet legnagyobb csodája, a világ legcsodálatosabb kisbabája....Még nem vágták el a köldökzsinórt és a mellemre helyezték a kis csodát, akit megsimogathattam és átölelhettem...aztán elvitték és bepólyálva, egy ölelés erejéig visszahozták...Nagyon szerettem volna, hogyha igazi „aranyóra” lehetett volna, de ezek az „arany pillanatok” is nagyon értékesek voltak. Remélhetőleg majd egyszer az „aranyóra” is megadatik...
Nagyon jó érzés volt magam mellett tudni a férjem ezekben a nehéz, de szép percekben, jó volt megtapasztalni, hogy vannak emberek akik a szakmájukat igazi hivatásként élik meg. Minden tiszteletem a doktornő előtt, sok szakember követhetné példáját...
A két óra amit még a szülőszobában töltöttünk a férjemmel nagyon boldog, euforikus állapotban telt el....Az egész esemény akkora boldogsággal töltött el, hogy egész éjszaka nem tudtam lehunyni a szemem, és hatalmas hála volt a lelkemben, hogy egy ekkora csoda részese lehettem.

2012. február 7., kedd

Egy csodálatos szülés története 2.


December 18. volt, vasárnap, és 41. hétben jártam (2011). Mondanom sem kell, hogy mennyire vártam a vajúdás pillanatát. Az utóbbi hetek minden egyes jóslófájását csodaként éltem meg, és örültem nekik, vártam őket. Reménykedtem, hátha valódiak lennének, de mégsem… December 13–ra voltam kiírva, ahogy szokták mondani. Szóval terminus túllépésem volt. 15-én NST-re mentünk a kórházba, a vizsgálatra nővérem is elkísért, aki egyben a doulám is volt. Rendben volt minden, a baba jól van, 3800 g körül van, és “haladékot” kapott 20–ig, hogy jószántából a világra jöjjön. A 42. héten már nincs keresnivalója odabent, érett a világrajövetelre– magyarázta az orvos. Ha addig nem indul be a szülés, akkor beindítjuk. Rémült voltam, nem akartam ezt a folyamatot. Az első szülésem csodálatos volt, mondhatnám akár orgazmikusnak is, miért ne lehetne ez a szülésem is olyan. Az időjárás sem volt a legkedvezőbb, minden nap ködös idő… egy kis fehérségre vágytam, hóra… hátha az karácsonyiasabb hangulatot varázsolna, és engem is jobb kedvre derít, ami a pocaklakómnak is jót tenne, gondoltam magamban. És teltek a napok, én várakoztam, egyezkedtem a pocakommal… a körülöttem levők is türelmetlenkedtek, telefonálgattunk… sehol semmi. Olvasgattam internetes fórumokat, beszélgettem különféle tapasztalattal rendelkező emberekkel. Mindenkitől kaptam jó tanácsokat: sok fűszeres ételt kell enni, szeretkezni, sétálni, jó fahéjas/gyömbéres teát inni, bábakoktélt inni, stb. Hát én ezek közül egyiket sem kívántam, egyedüli dolog ami jól esett az a séta volt… de mivel az idő ellenem dolgozott, gondoltam kipróbálok közülük párat. Szombat volt. Anyukám extra fahéjas almakompótot készített nekem, hosszú sétákat tettem Cézár kutyámmal, ittam egy gyenge bábakoktélt. Gondoltam hátha estére valami hatására beindul a szülés… de nem. Vasárnap úgy ébredtem, hogy ma muszáj szülnöm, nagyon-nagyon akarok. Ráadásul szép nagyot havazott. Lazításként a szépvízi gáthoz mentünk a párommal, fotózgattam, sétágattunk. A fotózás nagyon kikapcsol, ellazít, mondhatni feltöltődtem. Hazafele éreztem valami hasmenéses előjelet. Otthon bebizonyosodott, hogy jól éreztem, valóban gyomormenésem van, ami lehet a szülés előjele is, és valami rendszertelen, gyenge fájásokat is éreztem. Hamar telefonáltam Mónikának, mondjam el a hírt. Ő biztatott… szülni fogunk. Csak a szülésemre jött haza a két gyerekével, és pont ma készült visszamenni, mivel otthon már fontos elinteznivalói voltak. Maradtak. Csak miattam. Kicsit aggódtam is, hogy ha ez az egész csak egy hamis riasztás, s mégsem fogok ma szülni… de hamar el is fordultam ettől a gondolattól, és bizakodva vártam a fájásokat. Egyre keményebbek voltak, és kezdtek rendszereződni. Átjött Mónika, férjem is itthon volt. Regina a nagyszüleinél játszadozott, mit sem sejtve. Mértük az időt és a fájások hosszát, párologtattunk, forróvizes – muskotályzsályás borogatással próbáltuk enyhíteni a fájásaim, és közben viccelődtünk. Felhívtam a barátnőimet, és örömmel tudattam, hogy szülni fogok. Csodálkoztak rajtam. Nem félsz? Te szülni fogsz, és ilyen bátor vagy? Nem kéne korházba menni? Néztük az X-Faktort. Szóval nagyon jó hangulat volt, tésztát eszegettünk, beszélgettünk, és vártunk. Elgondoltam magamban, hogy mennyire szeretnék ebben a környezetben szülni, nem akarok korházba menni. Magam akarok lenni, és úgy szülni, ahogy nekem jól esik, ahogy az ösztöneim diktálják. Úgy vajúdjak, ahogy én akarok. Négykézláb vagy a bordásfalnak dőlve, himbálózva. De nem akartam felelőtlen lenni. Ha legalább még egy tapasztalt bába is velem lett volna, aki tudja a dolgát… Szóval menni kellett a kórházba. 13 órától este 22 óráig otthon vajúdtunk, de a fájásaim időtartama alapján
elindultunk, nem mertem kockáztatni. Felhívtam az orvosom is, aki vasárnap ellenére is tette a dolgát és ő is elindult a korház fele. Megérkeztünk a korházba, a betegfelvevőn a férjem lediktálta az adataim, Mónikával a szülészet fele vettük az irányt. Maga a korház hangulata nagyon elriasztott, mintha megállt volna a folyamat bennem… és meg is állt. Mert nem lehettem önmagam, mert kiszolgáltatva éreztem magam. Megvizsgáltak. 7 cm tágulás, szívhang is rendben. Nem elég erős és túl rövid a kontrakció, mondta az orvos. Feküdtem a szülőszobában. Mónika az ágy mellett, biztatott. Próbáltam nem figyelni a szülésznőre és az engem körülvevő stábra, csak magamra koncentráltam. Oxitocin és gátmetszés mentes szülést szerettem volna, mint az első volt. Váltogattam a poziciókat, sétálgattam. Közben azt a “jó” tanácsot kaptam, hogy feküdjek, pihenjek, mert nem lesz erőm a végére. Mónikára néztem, a tekintete azt sugallta, hogy csináld, ahogy neked jól esik. Ez engem nagyon megerősitett. Jót tett a jelenléte. Közben jöttek, mentek a fájások. Légzéstehnikával próbáltam őket enyhíteni, és arra gondoltam, hogy minden fájás közelebb visz a kisbabám világrajöveteléhez, ahhoz az eufórikus állapothoz, amire olyan sokat vártam. Közben visszajött az orvos, megvizsgált. Másfél órás távolléte során semmi előrehaladást nem látott. Oxitocint javasolt, mondván, hogy az nem rossz, felerősíti a fájásokat éppen annyira, hogy a baba megszülethessen.
Tényleg felerősítette, nagyon kemény fájásaim voltak. Semmihez sem tudom hasonlítani. 3 perc múlva már a tolófájások jöttek. Megjegyzem, ami nekem kb 3 perc hosszúnak tünt, az igazából 20 perc volt. Utólag tudtam meg a doulámtól. Az ágyból, ahol feküdtem, hamar-gyorsan át kellett mennem a szülőszékre. Ez volt az egész szülésem alatt a legkellemetlenebb, és a szülésznő vezénylése. Hiába mondtam, hogy nem akarok, nem tudok, nyomnom kell, a baba feje a lábam között, de úgyis áttettek. A szülőszéken pár nyomás után már kibújt a kislányom. 3700 g és 57 cm. Gátmetszés nélkül szültem, ahogy az első kislányomat is. Nemsokára sírni kezdett. Mellkasomra helyezték, ahogy megérezte, hogy rajtam van, egyből elhallgatott, és ott szuszogott rajtam, megnyugodva. Olyan jó érzés volt. Aztán elvitték, vizsgálták, mérték, stb. és visszahozták. Csodálatos érzés volt. Közben a méhlepény is megszületett, én teljesen jól voltam, már indultam volna haza a picivel szívem szerint. Újjászülettem. Boldog voltam. Feledve a negatív élményeket. Remegtem. Sírtam. Fáradt voltam. Telefonálgattam. És hálás voltam mindenkinek: Mónikának, aki végig mellettem volt – simogatott, biztatott, fotózott, és minden mást amire szükségem volt, férjemnek, orvosomnak, szüleimnek és nem utolsó sorban Marikának, akihez szülésfelkészítőre jártam, és minden kérdésemre/félelmemre próbált válaszolni/segíteni.

Egy csodálatos szülés története
(2009. november 21.)
A 38. hét végén jártam. Sejtettem, hogy hamarosan eljön a mi időnk, az előjelek is arról árulkodtak, hogy , már nincs messze a nagy esemény. Néhány nappal korábban erőss jóslófájásaim voltak, valamint a nyákdugó is eltávozott.Péntek volt, amikor is a rendszertelenűl jövő fájásaim délutánra rendszereződtek. Most már biztos voltam benne, hogy nemsokára a kezembe tarthatom Reginámat. Rettenetesen féltem ezt el kell mondanom, de ugyanakkor nagyon boldog is voltam. Tele voltam aggodalmakkal, kételyekkel, reményekkel s mindenfélével. Első gyerkőc, így fogalmam sem volt, hogy mire kell számítani. Úgyterveztem már a terhességem elején, hogy könnyen fogok szűlni, és mivel a korház nincs túl messze tőlünk , ezért igyekszem a lehető legtöbbet otthon vajúdni. És eljött az az idő, amikor már úgyéreztem mennünk kell a korház fele (3 perces fájások). Pontosabban 11.45 volt, amire kiértünk a korházba.Apás szülésen gondolkoztam, hisz tudtam, hogy ez egy megismételhetetlen pillanat. Sajnos ez nem jött össze. Itt pár vizsgálat után már a szülőasztalra fektettek. Ééééés jöttek a toló fájások...ezeket mondhatni már kellemesnek, a vajúdás után, éééééééééééés 12.30kor már Reginám a hasamon feküdt. Felejthetetlen élmény volt. Sírtam, kacagtam az örömtől. Úgyéreztem, hogy én is újjászülettem. ÉS azóta minden napot egy csodaként élek meg.
Szép élmény volt a szülés és van kedvem még a közeljövőben újabb babának is életet adni.
Családom - férjem, anyukám, apukám, nővérem, ha testileg nem is, de lélekben végig mellettem voltak. Hálás köszönet nekük a gondoskodásért, szeretetért, amivel elhalmoztak engem, köszönöm az orvosomnak, aki bátorított és dícsért a hősies helytállásomért.


 ÁKOS SZÜLETÉSE


Oktober 14-en szultem.... 13-an reggel ereztem, hogy mintha valami fajasfeleseg lenne, de mar elozo napok hajnalaiban is ereztem valamit, ezert gondoltam, hogy most is csak egy ilyen "diszkonfort" erzesem van. 8 orara kellett menjek szivhang vizsgalatra, gondoltam ott kiderul, hogy aznap fogok-e szulni vagy sem. A rendeloben erosodtek a fajasok, de nem voltak rendszeresek, aztan a doki is megvizsgalt es azt mondta csak 1 cm-re vagyok megnyilva... haza jottem.
Delutan 3 orara erosodtek a fajasok es rendszerezodtek is, mar csak terdelve tudtam elviselni. Probaltam ugy lelegezni, ahogyan tanitottal, ez segitett. 6 orakor bementunk a korhazba... a surgossegen megvolt a ceremonia, mire felertunk a szuleszetre elmultak a fajasok, az adrenalin hatott :). Itt megvizsgaltak es burkot repesztettek, kaptam gorcsoldokat, mert allitolag a mehszajam nagyon gorcsos volt. Egyre gyakrabban jottek a fajasok es egyre elviselhetetlenebb volt a fajdalom. De a szuneteket jol kihasznaltam, meg bele is szenderedtem, egy kicsit tudatosan is, hogy a kovetkezo fajasra legyen energiam. Aztan bejott a Doki es azt mondta, hogy nem nyilok elegge, nem eleg erosek a fajasaim es perfuziot tesznek be...en ellenkeztem, de megmagyarazta, hogy annelkul sokkal hosszabb lesz a vajudasom. Beleegyeztem, ahogy betettek a perfuziot, rogton gyakrabban jottek a fajasok. Ott, az agyban ugy gondoltam, hogy nem tudok megszulni. Aztan este fel 11-kor ereztem, hogy kell nyomjak. 12 ora elott atmentunk a szuloszobara es amikor felfekudtem az asztalra, akkor minden eromet osszeszedve eldontottem, hogy en megszulok. Egy nagy fekete lyukat lattam magam elott, amelyen keresztul at kellett haladjon a kisbabam. Korulbelul 4 fajas utan mar szinte kint volt, de meg kellett egy fajast varjunk, akkor a szuleszno vagott es...12:10- kor megszuletett Akos fiam, 3950g-mal es 51 cm-el. Nagyon nagy orom volt, leirhatatlan boldogsag, mar csak ez az erzes is megeri, hogy egy no kibirja a vajudas es a szules fajdalmait.
A vagast nem ereztem, nem fajt es mar ellenkezni sem volt energiam, de nem banom, mert azutan sem fajt es nagyon konnyen gyogyult.
Aztan oda hoztak a kis manot...sirt, hozzaszoltam, elhallgatott es kinyitotta a szemet, nagyon meghato volt. A vajudas es szules alatt ott volt a ferjem is, sokat segitett, surolta a hatam, vizet adott es mondta, hogy nagyon jol csinalom :).
Aztan ezutan jott meg a neheze, amitol legalabb annyira feltem, mint a szulestol- a szoptatas. Nagyon sok turelem kell hozza!!!

Mivel Akost egy kisse sarganak lattam, szoltam a doktornonek, betettek a kek feny ala, igy en 3 orankent kellett menjek szoptatni. Igen am, csak neha fel sem tudtam ebreszteni, nem hogy megetetni. Aztan rajottem, hogy adnak neki glukozt. Ejjelre elkertem magam melle es tanultunk szopizni :). Aztan vegre valahara, 5 nap utan haza jottunk. Lassan belejott a szopizasba, nem volt konnyu. Egy honapos koraig adtam neki delben es este tapszert, mert ugy ereztem, hogy nem eleg a tejem. Aztan beszeltem veled telefonon es mondtad, hogy szoptassam gyakrabban. Megprobaltam es sikerult, azota nem adok neki tejport es Akos mar 4 honapos. Neha most is erzem, hogy nem eleg a tejem, de ezeket az idoszakokat atveszeljuk. A visszajelzes jo, mert mar 7,5 kg-os :). Es nagyon edes :).


Koszonom a segitseget, Iza.