Mint ahogyan azt megígértem, most megírom Botond születésének történetét... Igaz kicsit kések vele, hiszen ma (2011. október 30-án) már 4 hetesek vagyunk, de eddig nem igazán volt lehetőségem írni.
Szóval, október elsején, szombaton este 8 óra után kezdtem érezni valami furcsa fájásokat, de nem voltam meggyőződve teljesen, hogy ez már a szülési fájdalom-e vagy sem. Szóltam a férjemnek, hogy segítsen kicsit, nézzük át minden benne van-e a csomagban, mert úgy érzem, valami készül, és nem biztos, hogy holnap ráér (hétfőn be kellett volna feküdnöm a kórházba magzati szívhang-vizsgálat miatt). Utána lezuhanyoztam és lefeküdtünk, de ekkorra már egyértelmű volt, hogy nem bírjuk ki hétfőig...
Éjszaka rendszeressé váltak a fájások, 5 percenként 40-50 másodpercesek. Nem sokat tudtunk aludni... Reggel 6 óra után már a férjem is nagyon türelmetlenkedett, hogy nem kellene-e a kórházba menni, és már én is annyira vártam, hogy megszülessen a kicsi, így elindultunk. Kb. fél 8-kor voltunk a sürgősségen...
A szülőszobán megvizsgáltak, és azt mondták, hogy még nagyon a kezdetén járok, csak jósló fájások voltak, mert még nincs megnyílva a méhszáj. Erre kicsit elkeseredtem, hogy elsiettük a kórházba jövést, és nem tudtam elképzelni, hogy lehetséges, hogy nem nyílik a méhszáj mikor nekem annyira fájt...
A szülőszobán lefektettek, próbáltam pihenni kicsit, mert ekkorra annyira álmos voltam. De a pihenés itt sem volt az igazi, erősödtek a fájások. Nem tudom hány percesek voltak és milyen gyakoriak, mert erőm nem volt mérni.
Időközben a férjem nagyon izgatott volt, és szólt a nőgyógyásznak, hogy befeküdtünk a kórházba, aki telefonon érdeklődött és megígérte, hogy délután bejön. Így is lett, úgy délután 1 órakor jött, megvizsgált, és mivel látta, hogy nagyon kimerült vagyok, felgyorsította az eseményeket. Megrepesztette a magzatburkot, és infúzióba oxitocint kaptam, hogy erősödjenek a fájások és nyíljon jobban a méhszáj. Ezután már nagyon gyorsan teltek a percek, a fájások jöttek rendesen... Ekkor a doktornő behívta a férjemet, hogy ő is szemtanúja lehessen fia születésének, és az, hogy ő is ott volt, hihetetlenül sok erőt adott.
Folyamatosan vizsgáltak, hogy mennyire nyílik a méhszáj, de már a tolófájások jöttek, és még nem voltam eléggé megnyílva. Ekkor a tanfolyamon tanult légzésgyakorlat nagyon jól jött, sikerült egy kis időt nyerni... Végül elhangzott a várva-várt mondat: „ha jön a fájás, nyomhat”, és ez ismét erőt adott. Két nyomás az ágyban, aztán három az asztalon, és 14:42-kor már kint is volt a 3100 g-os, 49 cm-es baba... :) Abban a percben el is felejtettem minden fájdalmat, akkora öröm és megkönnyebbülés volt látni és hallani őt!
Ami ezután következett, már nem volt annyira örömteli, eléggé kellemetlen élmények maradtak bennem a gátvarrásról, de ezekre a percekre inkább nem akarok emlékezni. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy a fiam megszületett, és ez segített átélni ezeket a perceket is...
Sajnos az aranyóra 1 szűk percesre zsugorodott, adtunk egy-egy puszit a fiunknak, és már vitték is el... A kórterembe kerülve nem tudtam aludni, pedig fáradt voltam, alig vártam, hogy odahozzák mellém őt is, hogy alaposan szemügyre tudjam venni. Mivel 9 órakor sem hozták még oda, én mentem, hogy legalább megnézzem, hol van, mit csinál. Tündérien aludt, így megnyugodva mentem vissza és végre nekem is sikerült egy kicsit pihenni. Másnap reggel odahozták, segítettek az első szopizásnál, mert nem ment egyszerűen az elején. De mostanra már megtanultuk mindketten, és napról napra egyre ügyesebbek vagyunk... Reméljük ez így lesz továbbra is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése