Első szülésélményem

Két dologtól féltem, a császármetszéstől és a szoptatástól. Természetes úton  akartam szülni és semmit nem akartam megtudni a szülésről. Mindenféle mende-mondát kerültem, de még a szakcikkeket is. Amit megtudtam, az minden véletlen volt... Most utólag úgy gondolom, tévedés volt. Jobb tudni mire számíthatunk, mire figyeljünk, hogyan éljük át úgy a fájdalmat, mint az örömet. De akkor másképp éreztem.
Hajnali 6 órakor kezdődtek a fájások. Ahogy a könyvek írják eleinte 20, majd 10 percenként jöttek. Szóltam a férjemnek, hogy ne menjen munkába, apás szülésre készültünk. Az orvosommal meg volt beszélve. Oldalamra fekve vártam a fájásokat, közben pihentem. Erősebbek és gyakoribbak lettek. Telt múlt az idő. Mértük, 3 percenként kezdtek jönni. A férjem már nagyon menni akart. Én sem bíztam magamban. De mibe is, hisz jó formán minden információtól elzárkóztam ?! Déli 1 óra magasságában elindultunk. A rossz út miatt, minden kontrakciókor a férjemet arra kértem húzzon félre az autóval. Közben felhívtam az orvosom, akitől megtudtam, hogy nem tartózkodik a városban. Első sokk. Menni kellett, nem várhattam. Fél kettőre érkeztünk a korházba. A betegfelvevőben várakoztunk még. Úgy tűnt, nem részesítenek előnyben... aztán lassan felkerültünk a szülészetre. Az orvosom lebeszélte a szülésznőkkel, hogy apás szülés lesz, és maga helyett kolleganőjét küldte. Megvizsgáltak, burkot repesztettek és az ágyba fektettek szívhangot mérni... Minden jónak tűnt, látszólag, azt mondták hamar szülni fogok. DE bennem valami változás történt. És most, hogy már ki vagyok okosodva úgy gondolom, hogy a sok vizsgálat, burokrepesztés, ágyhoz való kötöttség miatt kaptam egy kettes számú sokkot is. Valószínű, hogy az oxitocin termelésem leállt, amit felváltott az adrenalin termelődés. Üss és fuss! Nálam attól a perctől semmi haladat nem mutatkozott. Fájásaim voltak ugyan, de csak azok erősségét éltem át egyre nehezebben, ágyhoz láncolva, szomjazva...Nem értettem miért nem ihatok és miért nem állhatok fel ha az jobb nekem? A szívhangmérő folyamatosan rám volt kötve, telt múlt az idő...este 7 óra is eljött, amikor végre felállhattam és elmehettem a wc-re. Gyenge voltam, szédültem... Már az sem érdekelt, ha kiszedik belőlem a gyermeket. Ahogy visszaértem, mondták, hogy glükózt kell adjanak perfúzióból, mert már nagyon ki vagyok merülve. Na igen... kis oxitocinos löket... De jól jött végül is, pedig sokáig haragudtam emiatt. De akkor kellett! Újabb és újabb vizsgálat, igen, látszik a feje, mondták. Most keljen fel és lassan jöjjön át a másik szobába - folytatták. Felültem a kecskére, körülbelül hármat nyomtam, amennyire emlékszem már akkor abban az állapotban és megszületett a kisfiam, este fél 8-kor, oxitocinnal, gátmetszéssel, de természetesen... a korházi körülményekhez mérten. Rám tették a kisfiam. 3,15 kg és 51 cm. Nem éreztem azt az eufórikus állapotot, amit éreznem kellett volna, a lábaim a fáradságtól úgy remegtek, hogy önkétlenül is majdnem leugrottak a kecske karjairól. A kisfiam pici testével ott feküdt rajtam egy rövid ideig, de aztán arra kértem a szülésznőket, hogy vegyék le rólam, mert féltem, hogy kiejtem karjaimból. Igen, én kértem... akkor így éreztem. Nem olyan volt a szülésem, amilyenre vágytam, vagy számítottam, de bíztam, hogy majd a második jobb lesz...